ÍRNI
A Holdnak sírni - a Napnak áldozni,
annyi, mint írni, mert az Te vagy,
ki bennem él, ez az ősrégi Férfirím,
ki a Nőt keresi, mint Mindenből kiírni.
És őrzöm a Titkot, hisz ez a Tét,
hogy bennem tovább élj, és hogy
nagy Tettre sarkaljak, Bennem
minden megvan, hogy Örökké maradj.
És látom a költőt a Hegy tetején,
változik az Élet körülettem, a Folyó,
amely visz, feléd és a Menny felé,
mert Te itt a Szabadság, örökké.
Élem a Napom, hisz Te ott vagy,
és Te tiszta ablak a Világra,
és Te a legsötétebb Éjszakám, Halál,
mert megkötsz, Te Fantáziám.
Hömpölyög a Folyó, a friss Levegő,
beszívlak, mint a Fa a Virág az Oxigént,
és rajtam keresztül újraszületsz,
ebben az örök Életben, és Mindenben.
Te ott vagy az Üveglapban, a Poháron,
melyből vizet iszom, Te a Köd, a Pára,
Zúzmara, jéghideg Éjszaka, a dérlepte
Tető, és minden Jó és Rossz, végleg.
A Himnusz zenéje csak Te vagy,
a Fa ágai az ablakom előtt, mely
Télen is virágzik, az a Rózsavirág,
mely soha nem hervad, Életem.
És majd a Síromon az a Váza, Kristály,
allegória, metafora, hermeneutika,
amivel leírhatom kormos Létem,
Örökkévalóságom, Éhségem.
Fáradtságom, Álmom, Éber Komám,
minden és semmi, tagadásom,
ellentétem, nagy Érzelem,
Csontértelmem, és Leleményem.
Éhes vagyok, de legyűröm, mert
a szerelmen túl, Te ott lebegsz,
mindig előttem, mellettem, hátul,
konokul, mint Kutya, vigaszul.
Szomjas vagyok, Égészségedre,
Életem, Halálom, papi vendégem,
Nagy Szeretőm, Szenvedélyem,
Állandóan és sehol sem.
És Írok, Szomjászok, éhes vagyok,
a Te Titkaidra, Verseidre, Dalaidra,
mert csak ott lehetek, mindörökre,
Érzelem, Gondolat, Ébrenlét.
Imám, Imádlak ÍRNI.